11. A hét első napja, a vasárnap

Hisszük, hogy Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy rendszeresen szüksé­günk van nyugalomra, pihenésre, fel­üdülésre, amikor a köznapi, fáradságos tevé­kenységtől tartózkodunk. Ezen a napon időnk javát az Ige tanulmányozására, imádságra, isten­tiszteleten való részvé­telre, a közösség gyakorlá­sára, a testvéri szeretet ápolására szenteljük.[i] Ezekre tekintettel, és az apostoli gyülekezet gyakorlatát követve, rendszerint a „hét első napján",[ii] vasárnap gyülekezünk össze, hallgat­juk Isten szavát, s újra és újra ünnepeljük Jézus Krisztus feltámadását.[iii]


[i] Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen (Zsolt 118,24)!

Örülök, ha ezt mondják nekem: Az ÚR házába megyünk (Zsolt 122,1)!

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor (Zsolt 133,1-3).

Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban (ApCs 2,42).

[ii] A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál prédikált nekik, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította (ApCs 20,7).

A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle, nehogy akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek (1Kor 16,2).

[iii] A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki (Mk 16,9).

Egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről. Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!" (Lk 24,33-36)