Keresztyén Pészach II. rész

Maga a pászka a kovásztalan kenyér. Kizárólag búzalisztet, vizet és sót tartalmazhat, kovász a közelébe sem kerülhet, a kovász ugyanis a Bibliában a bűnt jelképezi. „Bármely lisztáldozat, melyet áldoztok az Örökkévalónak, ne készíttessék kovászosan; mert mind ami kovász és mind ami méz, ne füstölögtessetek el abból tűzáldozatot az Örökkévalónak. Első termés áldozatának bemutathatjátok azokat az Örökkévalónak, de az oltárra föl ne kerüljenek kellemes illatul.” (3Móz2:11-13)
A só viszont szükséges bele, az adja meg az „ízét”: „hasznos a só, de ha elveszti só ízét, mivel fűszerezhetnék meg? Tartsatok magatokban sót és legyetek egymás között békességben!«” (Mk9:50)
A pászkát tizennyolc percig kell sütni, ami megegyezik az életet jelentő „chai” héber szó számértékével. Három szeletet készítenek belőle és a középsőt törik el, felét a két egész közé visszateszik, a másodikat, az úgynevezett „afikomen”-t, félreteszik. Ez számunkra a tökéletes Szentháromság, Atya, Fiú, Szent Szellem jelképe. Közülük azonban csak a második személy, a Fiú teste „töretett meg”, amikor életét adta értünk. „Ez az én testem, mely tiértetek megtöretik. Ezt cselekedjétek rám emlékezésül!” (1Kor11:24b)
A legfiatalabb résztvevő (az utolsó vacsorán János apostol) ekkor megkérdezi a vacsora vezetőjét (Jézust), hogy miért más ez az éjszaka mint a többi. Erre válaszként elhangzik az Egyiptomból való kivonulás története. A tíz csapás említésekor a második pohár borból egy-egy cseppet kiöntenek, hiszen, bár szükségesek voltak a csapások ahhoz, hogy elengedjék Izráel népét és megvalósuljon Isten akarata, az örömünk a szabaduláson nem lehet teljes, mert más emberek szenvedésével, halálával járt. A második pohár bort, a megmentés poharát csak ezután isszák meg.
A két és fél pászka elfogyasztása következik, melynek kapcsán került sor az Úrvacsora megalapítására: „Ezután megfogta Jézus a kenyeret, hálát adott, megtörte s odaadta nekik ezzel a szóval: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek a rólam való megemlékezésül.«” (Lk22:19)
Ezután két ételt is megesznek a szédertálról: először a keserűfüvet (tormát). Ekkor Jézus újra kijelenti, hogy „közületek egy el fog engem árulni.” (Jn13:21b) Péter nem bírja tovább és mivel János „Jézus keblére dőlve feküdt, annak intett Simon Péter kérdezve: »Ki az, akiről beszél?« Az Jézushoz hajolva megkérdezte tőle: »Uram, ki az?«” (Jn13:23-25) Jézus a másik, a szédertálról ekkor elfogyasztandó ételt használja válaszadáshoz, az édes alma-dió keveréket: „Az, akinek a bemártott falatot oda fogom adni.” (Jn13:26a) A vacsora menete szerint ekkor ugyanis mindenkinek bele kellett mártania egy darabka pászkát az édes keverékbe és megennie, talán kompenzálásként a sós vízbe mártott keserűfű után. De a tiszteletbeli vendégnek, aki általában a vacsora vezetőjének balján ült (illetve könyökére támaszkodva feküdt), a vacsoravezető adta a falatot. Ez alapján nem lehetetlen, hogy Júdás itt foglalt helyet, ugyanis ő kapta a falatot: „Bemártott egy falatot, azután fogta és odaadta karióti Simon fiának, Júdásnak.” (Jn13:26b) A tanítványok nem is értették a helyzetet (Jn13:28-29), mert ezzel Júdást bár a legmegbecsültebb résztvevőnek, a díszvendégnek titulálta, mégis azt mondta róla, hogy árulásra készül.
Júdás távozik és a maradék tizeneggyel Jézus elfogyasztja a nem rituális vacsorát. Ez a tulajdonképpeni étkezés.
Az utolsó fogás, a desszert a korábban félretett „afikomen”, a félbetört pászka másik fele. Az afikomen az egyetlen szó, ami nem héberül szerepel a vacsora menetében, hanem görögül. Jelentése: „eljöttem”. A régen várt Messiás itt van, eljött, hogy magára vegye a világ bűneit és örök életet adjon a benne hívőknek.
„Vacsora után Jézus éppen úgy fogta a poharat is, és ezt mondta: »Ez a pohár értetek ömlő vérem által az új szövetség.” (Lk22:20) Ez a harmadik pohár bor, a megváltás pohara. Ez egyben az új szövetség (Jer31:31-34) pohara is, az Úrvacsora másik eleme: „Ez az én vérem – mondta nekik –, a szövetség vére, mely sokakért ontatik ki.” (Mk14:24)
Ezután elfogyasztják a negyedik pohár bort is, majd kitöltik az ötödiket, de nem isszák meg. Ez Illés pohara és Illés prófétára vár, ugyanis ő a Messiás előfutára. Malakiás próféta által Isten megígérte:  „Íme, én küldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt jönne az Örökkévaló napja, a nagy és félelmetes.” (Mal4:5) Jézus Bemerítő Jánost azonosította Illéssel, aki az ő hírnöke, útkészítője volt. „A próféták mind s a törvény is Jánosig prófétáltak. Ha ugyan el akarjátok fogadni: Illés ő, akinek jönnie kell.” (Mt11:13-14) A zsidók még nem fogadják el Jézust Messiásnak. Ők előbb Illést várják. Addig nem lehet teljes a vacsora, nem ér céljához az Egyiptomból való kivonulás, amíg a megígért Messiás el nem jön.
De keresztyénként is még csak várunk az ötödik pohárra. Jézus sem itta meg, hanem megerősítette a vacsora elején tett ígéretét: „de azt is mondom nektek, hogy mostantól fogva a szőlőnek ebből a terméséből nem fogok inni addig a napig, melyen majd veletek együtt annak új terméséből fogok inni Atyám királyságában.«” (Mt26:29, Mk14:25, Jel9:7-9) Ez az, ami még nem valósult meg fizikálisan, csak várunk rá. Isten megígérte, hogy új eget és új Földet teremt és mi ott fogjuk vele tölteni az örökkévalóságot (Ézs65:17, 2Pt3:13, Jel21:1). Mivel ezt még csak reméljük, ezért az ötödik pohár bor, Illés pohara megmarad.
De akár Krisztus öt sebét is megláthatjuk az öt pohárban. Négyet Jézus halála, a megváltás megtörténte előtt okoztak rajta (ezek a szögek helyei), egyet halála után, dárdával: „hanem az egyik katona dárdáját az oldalába döfte. A sebből tüstént vér és víz folyt ki.” (Jn19:34)
Az Úrvacsora, az ötödik pohár nélküli széder ünneplése csak az elragadtatásig tart. „Mert valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isztok a pohárból, az Úrnak halálát hirdetitek, míg csak el nem jön.” (1Kor11:26) Utána, a Bárány Menyegzőjének ünneplésekor (Ézs26:6-8, Jel19:7-9), amikor Illés pohara is kiürül, beteljesedik az, „amit szem nem látott, és fül nem hallott, ami ember szívében fel nem ötlött, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” (1Kor2:9)
Utána a Földön elkezdődik az Ezeréves Királyság, melynek a bibliai Szukkót, a sátrak ünnepe a megfelelője. Nem a húsvét lesz a főünnep, hanem ez: „És lészen, mind a megmaradtak mindazon nemzetek közül, melyek Jeruzsálem ellen jöttek, felvonulnak évről évre, hogy leboruljanak a király, az Örökkévaló, a seregek ura előtt és hogy megüljék a sátrak ünnepét.” (Zak14:16)
Ez mindennek a teljessége: „Íme, az Isten sátora az emberekkel együtt van, náluk üti fel sátorát. Az ő népeivé lesznek, s az Isten maga lesz velük. A szemükről minden könnyet le fog törölni. A halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem vesződés nem lesz többé. Mert az elsők elmúltak.” (Jel21:3-4)
Mit tegyünk addig is? Örüljünk, mert tudjuk, mi minden jó vár ránk. Örüljünk és legyünk hálásak, amikor Úrvacsorázunk, mert tudjuk, hogy örök életünk van. Énekeljünk örömmel Istennek. A tanítványok is „énekeltek s aztán kimentek az Olajfák hegyére.” (Mt26:30a, Mk14:26)
Mi is tanítványok vagyunk.

Tóth Bence