Lélek Gyümölcse - Öröm: Dénes Judit

Dénes Judit vagyok, kicsivel több mint 24 éve ide járok és több mint 10 éve tag is vagyok ebben a gyülekezetben. Alapvetően hajlamom van arra, hogy jól érezzem magam és nem esik nehezemre mosolyogni. A családomban sokra tartjuk a humort és a jókedvet, és nagyon hálás vagyok Istennek, hogy olyan családba születtem, ahol ennyire szeretnek örülni és ünnepelni. Mi minél több alkalmat igyekszünk megragadni, hogy jókat együnk, koccintsunk, de leginkább, hogy együtt legyünk, beszélgessünk. Nem csak a szokásos ünnepeket, hanem más nemzetektől átvett ünnepeket is tartunk, bevezettünk saját családi alkalmakat, és egy-egy hétköznapi jó hír is indokot teremt arra, hogy szépen megterítsük az asztalt és összeüljünk. Nagyon kedves ajándék Istentől, hogy ilyen légkörben nőhettem fel, és ez nekem is nagyon fontos. 
Talán éppen ezért, gyakran eszembe jutott, sőt elfogott a kétség, hogy ez jár –e nekem és vajon ezt el lehet –e veszíteni? Kerülhetek –e olyan állapotba, hogy már nem akarok örülni és mosolyogni? Ahogy rágódtam a témán, fokozatosan kialakult bennem egy nagyon erős vágy, hogy olyan örömre vágyom, amit nem lehet elveszíteni. Nem hiperboldogság, ami időszakos, és amit sokszor hullámvölgy követ, nem alaptalan optimizmus, és nem is instant, rosszkedv űző praktikák, hanem igazi, mélyen gyökerező, stabil alapokon nyugvó öröm legyen bennem. Nem arra vágytam, hogy mindig széles jókedvem legyen és képtelen legyek a szomorúságra. Nekem például néha kifejezetten jólesik kisírnom magam, és nehéz lenne együtt érezni valakivel, ha nem érzek soha szomorúságot. Amire nagyon vágytam, az olyan valami, ami az ember lényéből árad, végül a Zsoltárok könyvében találtam rá a pontos megfogalmazásra: “De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa” (Zsolt 52:10). Ilyenné szerettem volna válni. 
Amikor ezt a kérést megfogalmaztam magamban, nem számoltam azzal, hogy a “kérjetek és adatik” ígéretet nem mi irányítjuk. Az elmúlt időszakban több olyan dolog történt velem, amit nagyon rosszul éltem meg. Nem súlyos drámára gondolok, inkább olyan események sorozatán vagyok túl, amik a hétköznapok szépségét célozták. 
A munkahely váltásaimat nem éreztem túl sikeresnek, védtelennek és felkészületlennek éreztem magam azokkal szemben, amiken ott keresztülmentem. Szeptembertől újra egyetemre járok és emiatt egy időre abba is kellett hagynom a munkát.  Az egyetemen nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy vártam magamtól, közben lassanként elfogyott a pénzem, és frusztrálónak éreztem, hogy a szüleimtől kell újra kérjek. A nagyon szoros és közeli barátságaimban, amik stabil pontok az életemben, egyre több és mélyebb konfliktus lépett fel, amikkel kapcsolatban nem találtam a megoldást. Sok meggondolatlan véleményt és eszmefuttatást hallgattam végig magammal kapcsolatban közeli ismerősöktől, ami egyre inkább aláásta az önbizalmam. Az utcán sokszor inzultáltak, és az is félelemmel töltött el, hogy mi minden történik a világban. Ez szépen lassan egyfajta undort ébresztett bennem, és azon kaptam magam, hogy elkezdtem bizalmatlan lenni és félni. 
Ezek mind azt váltották ki, hogy amiket a hétköznapokban szeretek csinálni, vásárolni, öltözködni, kávézókba beülni, baráti társaságban lenni, kezdtek eltorzulni, úgy éreztem, hogy ez az időszak inkább egy groteszk válasz arra, amire igazából vágytam. 
Azt fontosnak tartottam, hogy ezeket az érzéseket ebben az időben is, sőt minél inkább megosszam Istennel. Bár gyakran csak panaszkodtam, de próbáltam minél inkább hozzá férkzni, közelebb kerülni. És egyre inkább azon kaptam magam, hogy bár érzek lehangoltságot, bizonytalanságot, félelmet, de nem tud eluralkodni rajtam és gúzsba kötni. Nem rettegek és nem vesztettem el az életkedvem. Nem kell megjátszanom, hogy nem vagyok elkeseredett, mert tényleg nem vagyok az. Reményem van és ebben egyre inkább erősödöm. És ez azért van, mert van egy védelmi bázisom, ami abból fakad, hogy az egész életemet egy, a körülményeknél sokkal hatalmasabb és szerető Isten kezében tudom. Azt kértem, hogy olyan lehessek, mint a viruló olajfa, és szeretetének bizonyítéka, nem nagy, súlyos eseményeken keresztül várja el ezt tőlem, hanem az Ő segítségével visz át a nehéz helyzeteken, időszakokon, és fokozatosan munkálkodik rajtam, elkötelez maga mellett.
Nem azért van örömöm, mert a problémáim mind megoldódtak, mert nem teljesen, vagy nem is mind úgy, ahogy én gondoltam volna. Megint csak az 52. Zsoltár tudja leginkább kifejezni azt, amire az én örömöm épül: “De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házában lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor. Hálát adok neked mindenkor, mert te munkálkodsz. Nevedben reménykedem, mert jó vagy híveidhez”. (Zsolt 52:10-11)

(Elhangzott: 2016-02-14-én az Agapé Pünkösdi Gyülekezetben)

Dénes Judit