1934–1945: A kezdetek

A megnyitót követő öt esztendő (testvéreink elmondása szerint és az Apostoli Hit folyóiratunk tudósítása nyomán) az Úr jókedvének eszten­dei voltak. Megtérések, megújulások, a Szentlélek-Isten kiáradása és gyógyulások történtek ebben az időben. Az is megtörtént, hogy a felkelő nap még térden találta az imádkozókat. Hogy adatokkal és néhány érdekesebb eseménnyel is jellemezhessük ezt az időszakot, tekintsük például az 1937. évet. Ebben az évben az Apostoli Hit hírei szerint gyülekezetünkben egy konferenciát, két evangelizációs ifjúsági talál­kozót, egy bibliatanfolyamot, hét alámerítést és öt menyegzőt tartottak. Újpesten új imaházat avattunk az itt lakó testvéreink részére, és Óbudán is egy újabb missziói állomás kezdett kialakulni. A gyülekezet létszáma 300 fő volt, de esetenként 400-500-an vettek részt az összejöveteleken. 1939. szeptember 1-én a II. világháború kitörésének napján kihirdették Magyarországon is a rendkívüli állapotot. 2-án életbe lépett a gyülezési jog korlátozása, majd december 2-án a belügyminiszter 363.500/1939.VII.a. számú rendelete az el nem ismert kisegyházakat, köztük a pünkösdi közösséget is a honvédelem érdekeit veszélyeztető, antimilitarista, baloldali szervezetnek minősítette és működését azonnali hatállyal betiltotta. Közösségünk gyülekezetei más közösségeknél és egyházaknál kerestek és részben találtak védelmet. Sajnos egyetlen egyház sem vállalkozott arra, hogy az egész pünkösdi közösséget befogadja. Tomi József, Siroki István, Kurgyis János és Mihók Imre testvérek felkeresték az Evangélikus Egyházat, Raffay Sándor püspököt (a pünkösdi mozgalom régi barátját), akinél megértést, segítő szándékot tapasz­taltak; „jöjjenek a testvérek egyházunkba kovásznak”, mondta kedélyesen és jó értelemben. Gyülekezetünk, az akkori Aréna úti gyülekezet a Damjanich utcai lelkészi hivatal – és Kemény Lajos esperes – irányítása alá került. Az 1940 nyarán készült megállapodás hat pontja az Evangélikus Egyházba való beolvadásunkat rögzítette: „Mindkét részről kijelentjük, hogy az evangélium szolgálatában ... bizalommal és testvéri jóindulattal ítéljük meg a helyzetet és az ebből folyó következményeket.” Sok zsidó származású személy is látogatta istentiszteleteinket. Közülük számosan megtértek és tagokká lettek. A rászorulók rendszeres segélyt kaptak, majd deportálásuk előtt csomagokkal látta el őket a gyülekezet abban a reményben, hogy lesz még számukra visszaút. Miután közülük senki sem tért vissza, már csak abban reménykedhetünk, hogy szeretetünket, részvétünket érezték nehéz útjukon, hogy a megismert evangélium, a megváltó Jézus Krisztus szenvedéseinek példája enyhítette saját szenvedésüket és halálfélelmüket az utolsó pillanatokban. A nehéz órákban és percekben talán voltak köztük, akik félelmet legyőzve ki tudták mondani, hogy „ha nem szabadítana meg, akkor sem tagadom meg Őt!” És ebben az esetben nemcsak régi testvérekről emlékeztünk meg, hanem mártírokról és hősökről. Tomi testvérnek irántuk megnyilvánuló részvétére, együttérzésére a Budapesten „tevékenykedő” Gestapo is felfigyelt és többször beidézték, megfenyegették, figyelték. A háború szétszórta a tagok egy részét, az imaházat is sérülés érte. A problémákon főleg svéd és amerikai pünkösdiek segítségével sikerült túl jutnia a gyülekezetnek. Az 50-es években a gyülekezet kihalását igyekeztek elérni a hatóságok – sikertelenül.