5. Az ember bűne és bukása

Hisszük, az embert Isten úgy és arra teremtette, hogy közösségben^[i] éljen vele. Ez a közösség ősszüleink enge­detlensége miatt megszakadt,^[ii] és az ember a bűn és a halál törvénye alá került.^[iii] Ártatlansága elveszett, az isteni képmás eltorzult, és utódai már ezt a bűnre való hajlammal terhelt termé­szetet öröklik.^[iv] E hajlam megléte miatt minden ember vétkezik,^[v] önmagát megmenteni nem képes, megváltásra szorul.

^[i] Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá (1Móz 1,26).

Közösségben van az ÚR az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket (Zsolt 25,14).

^[ii] Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között (1Móz 3,6-8).

^[iii] Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett (Róm 5,12).

^[iv] Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem (Zsolt 51,7).

^[v] Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének (Róm 3,23).